Józsa Nemes Irén (1918–2003) retrospektív kiállítás

Marosvásárhely - Bernády Ház, február 15., szombat 11:00
Kategóriák: kiállítás;
Facebook: https://www.facebook.com/events/512393056070728/

A Nyárádmente festőjeként is ismert Józsa Nemes Irén Marosvásárhelyen született, s gyerekkorát meghatározták a bedei nagyszülőknél töltött hosszú időszakok. A Református Leánygimnázium elvégzése után, 1933-ban beiratkozott az Aurel Ciupe által vezetett városi festőiskolába. Az iskola vezetését 1940-ben Bordi András vette át, Nemes Irén 1941-ig látogatta az intézményt. 1944-ben összeházasodott Józsa Gerő magyartanárral, és Zilahra költöztek. Ebből az időszakból, az 1930–40-es évek fordulójáról leginkább olajjal készült tanulmányszerű alkotások maradtak fenn, melyek modelljei sokszor saját maga vagy családtagjai voltak (pl. Önarckép bokállyal, Az alvó Gerő). Az 1940-es évek elején már önálló látásmódjáról tanúskodnak azok az akvarellek, melyek posztnagybányai stílusába szecessziós hagyományok is vegyülnek, s melyek a falusi élet zsánerszerű jeleneteit mutatják be (Szunyókáló öreg, Alvó nagytata, Héhelő asszony, Csirkebontás a kútnál, Szalmakalapos nagymama stb.).

Az 1947-es kommunista hatalomátvétel után a kultúrpolitika a képzőművészekre mint a pártpropaganda eszközeire tekintett, s szovjet mintája meghonosította a szocialista realizmus stílusát, melynek fő célja a rendszer dicsőítése volt, stilisztikája pedig egy édeskés realizmus. Ezalól a marosvásárhelyi festők sem voltak kivételek, s Józsa Nemes Irén művészetében az 1950-es évek ennek a jegyében teltek el. Közben férjével visszaköltöztek Marosvásárhelyre, s megszületett három gyermekük, Gerő, András és Irén. A festőnek ebből az időszakból viszonylag kevés munkáját ismerjük.

Az 1960-as években apró nyitások történtek a nyugati művészet felé, s ennek eredményeként született meg az ún. szocmodern irányzat, mely főleg a kései kubizmus esztétikáját aknázta ki egy kissé szimbolikusabb, a hatalmat és a szocialista fejlődést dicsőítő alkotásaiban. Ebben az időszakban J. Nemes Irén festményeinek figurái darabos parasztalakok, diákok mint az új jövő letéteményesei (Borjúitatás).

Ebbe a köntösbe bújtatva fokozatosan feltűnnek művészetében független témák is, melyek visszavisznek a falu eltűnő hagyományos életmódja és annak tárgyi emlékei felé. A boglyás mező, a parasztházak, az udvar az ágassal, edények, bútordarabok egy elmúló életmód nosztalgikus, költői hangulatú szimbólumaivá emelkednek, és aurát vonnak az alkotó köré. A bolondszék, a fentő, a sütő egy mitologikussá magasztosult múltba, a nyárádmenti székely falu babonákkal, saját erkölccsel, szokásrenddel teli hagyományos életébe engednek visszatekinteni, esetleg még messzebbre mutatnak, s a régmúlt közvetítői lesznek.

Az 1970-es évek elejének alkotásaiban e koncepció egyre erőteljesebb, a művek egyre elvontabbak, bár a figuratív elemek szimbolikus erejéről sosem mond le a művész. Szép példája ennek a Barlangok óta, a Vilma néni, az Udvar a fentővel, a Bedei ház. Művészete az 1970–80-as évek fordulójára teljesedett ki, ebből az időszakból származnak a legjelentősebb alkotásai, melyek a falu, a család, a múlt óvó erejét hatalmas tablókon idézik fel (Ballada, Hazavágyás, Fiatal család, Gyermekkori emlék, Öreg edények a tüszejen). Az 1980-as évek második felére azonban vége szakadt ennek a folyamatnak, férje betegsége, majd halála, a diktatúra legsötétebb évei és az öregség is lezárták életművének ezt a szakaszát.

Az 1990–2000-es évek ambivalens világában még párszor visszatért a nagy témákhoz (Gyógyítás, Száradó edények, A fentő, Vörös hold és edények), ám már egyre ritkábban. Ennek ellenére rengeteget dolgozott, régebbi témáit egyszerűsítve, kis méretben számtalanszor megfesti, s az állandó alkotás életének utolsó éveiben is szellemileg frissen tartotta, éltető erő volt a számára.

A tárlat március 2-ig megtekinthető.